2017. december 9., szombat

Christmas Tag


Ismét eltelt egy év, már vastagon benne vagyunk az év végi hajrában. Itt, a Könyvvadászokon sem állt meg az élet, rengeteget dolgozunk mostanság, ami miatt megritkultak a cikkek és a kritikák, holott bőven van miről írnunk. De a nagy hajtás közepette is van időnk leülni antik hintaszékünkbe, és jó meleg paplanba burkolózva bámulni a hóesést, egy bögre forrócsoki társaságában. Virág javaslatára a Projekthét csapata is összeverődött, hogy ha nem is egy teljes projekthéttel, de egy közös karácsonyi taggel emlékezzen meg a közelgő ünnepről. A bejegyzésünket mindannyian egy időben, pontban 17:00-kor tettük közzé a blogunkon, ezzel is kifejezve összetartásunkat.

2017. december 7., csütörtök

Amie Kaufman - Meagan Spooner: These ​Broken Stars – Lehullott csillagok


Egyszer félbehagytam ezt a könyvet, nem voltunk egymásra hangolva. Később győzött a kíváncsiság, mert olyan sokaknak tetszett, hogy muszáj volt olvasnom nekem is. Imádom a YA sci-fiket. Imádom Amy Kathleen Ryan sorozatát, vagy Beth Revis könyvét, a közvéleménnyel ellentétben nekem az Árnyak és jelek is kedvencemmé vált. Ezért kapott még egy esélyt a Lehullott csillagok is, a műfaj iránti szerelmemből.

Szóval már másodjára találtam ott magam azon a partin az Icaruson, a kalapos fura fazonnal és a lebegő tálcákkal, amiket még mindig nem értek, de annyira high tech, hogy biztosan hozzátartozik ehhez a világképhez; próbálom befogadni. Valahogy el kellett érni, hogy meglegyen az alaphangulat, és éppen ennyire minimalista ábrázolás kiszínezheti a vásznat, ha már semmi más nem árulkodik arról, hogy egy különleges világban járunk. 

Ó, te jó ég! Mekkora kliséhegyek csapnak arcul már a legelején! A kőgazdag lány és a semmiből felemelkedett alacsony származású fiú találkozása. És mennyire unalmas a sztori, hogy a lány apja kicsinálja, egy életre tökreteszi azt, aki közeledni mer a lányához! És persze az az elkényeztetett lány elfeledkezik erről a tényről, pedig már alaposan megfizetett érte, de cirka öt percre kiment a fejéből, hogy nagy hatalmú apja a világvégére fogja száműzni ezt a fiút, ha szóba áll vele. Persze kellett valami ok, hogy ezt követően végig, a regény mind a 486 oldalán keresztül azon agyaljon, hogy mi lesz, ha a sajtó együtt találja őket, és mennyi kenőpénzt kell majd adni, hogy hallgassanak. De még abban a pillanatban is, amikor a legnagyobb életveszélyben van és nem akarja elfogadni a segítséget, sőt, inkább mártírt játszik. 

Sikítani tudtam volna, komolyan.

De nemcsak emiatt. A kor, amiben a sztori játszódik, nincs feltüntetve. Bolygók sokaságát terraformálták, és az univerzum számos szegletében létesítettek kolóniákat, de még mindig léteznek nyelvek, még mindig nincs egyetemes nyelv, hanem spanyol és ír kavalkád töri meg az angol egyeduralmát. Ráadásul, amit abszurdnak éreztem, hogy a sok bolygó nagyvárosai közül éppen az Icarus nevű űrhajó a legnagyobb "város", ami 50.000 ember befogadására képes. Itt volt egy kis Titanic-érzésem, de igyekeztem elengedni, mert már akkora sablon lenne, amitől ezt egy rossz könyvnek kellene neveznem. De még nem akarom, korai lenne kimondani.

Képzeljetek el egy űrkatasztrófát - a főhősnő tűsarkúban menekül az emberáradaton keresztül. Kizuhan a korláton, naná, a főhős megmenti, majd együtt botorkálnak a mentőcsó... izé, mentőkabinhoz. És az új bolygón kilométereket gyalogolnak terepen, a lánynak feltöri a lábát a cipő, majd mikor már állni sem bír, eszükbe jut letörni a sarkát annak a nyüves cipőnek! Komolyan, lassított felvételen láttam a jelenetet, hogyan történik, amikor leválik a sarok a talpról. Aztán szegény lány, - legyen már neve is, Lilac - azon sír, hogy tönkrement a drága márkás cipője! Jaj, szegény! Rögtön sajnálni kezdem, de előbb kiröhögöm magam, mert a nagy semmi közepén úgy dönt, hogy ő majd egyedül boldogul és bevágja a durcát, Tarver pedig nélküle megy tovább. Végig Travernek olvastam a srác nevét.

Persze a landolás óta játssza a fagyos hercegnőt a lakatlan bolygón, mert hát ha az apja ott találja együtt őket, akkor a fiúnak vége. Arra ragadtatja magát, hogy taknyos kölyöknek nevezi a nála idősebb fiút. Pilláztam egy sort, aztán olvastam tovább, de már erős volt a gyanúm, hogy igazából ez egy nagyon buta könyv. És két író kellett, hogy mindezt összehozzák!

A sztori nagyon unalmas volt, csak gyalogoltak és semmi sem történt. Aztán még gyalogoltak egy kicsit, nem szóltak egymáshoz, így a történet sem szólt semmiről. Engem pedig jobban érdekelt, hogy mi ez a bolygó, hogyan kerültek oda, mint a két főhős. Tovább gyalogoltunk. Első nap rögtön meg is tettek 10 km-t. Tyúklépésben. Oké, terepen, magassarkúban, ami feltörte a lány lábát. Gyaloglás, Lilac hisztije, gyaloglás és még több hiszti. Aztán desszertnek Mr. Tökéletes Tarver titkolózása és érzelemelfojtása. Mikor lesz már ennek vége?

Aztán a kedvenc klisém megtörte a monotonitást: együtt kell aludnunk, hogy ne fagyjunk meg! Majd a testünkkel melegítjük egymást! Egyszerűen imádtam! Két ember egy idegen és lakatlan bolygón, a fagyhalál szélén, hát hogy nem gondoltam erre?!

Lényegében van karakterformálás, ami a két főhőst illeti, de nem vitték túlzásba az írók. Inkább kettőjük szócsatáira és konfliktusaikra helyezték a hangsúlyt. A sztori esetlen, unalmas, gyerekes. Kivéve...

A hangok! Na, végre valami megcsillan! Na, a hangok azok nagyon tetszettek, kár, hogy nem fordítottak több figyelmet rá, szerintem egy kicsit alaposabb háttérmunkát érdemeltek volna, mert ez a "jelenség", vagy entitás volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet és ami miatt végül is elolvastam a könyvet, és ez az oka annak is, hogy megkapja a három csillagot.

A fejezetek között a vizsgálóbizottsági faggatózás zavaró és idegesítő volt. Nyilván releváns egy ilyen, bármilyen katasztrófa után, de nem éreztem, hogy helye lenne a történetben. Így voltam azzal is, ami Lilaccal történt, spoiler miatt nem írom le, abszurd volt, tündérmesébe illő, vagy éppen isteni beavatkozás. És még csak meg sincs magyarázva, hogy miért... hogy hogyan... hogy... Á, felejtsük el, meg sem kellett volna történnie, mert hülyeség.

Végül megemlítem, hogy nemcsak a nyelvek fennmaradása volt furcsa számomra, hanem az is, hogy a karácsony, mint ünnep, létezett abban a formában, mint most. Ugyanígy az Aspirin is kirántott a történetből és nem tette hitelessé számomra azt az új high tech világot, amit az emberiség kialakított magának az űrben.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 2/5

Ajánlom: 3/5






Erőssége: A terraformálás! Komolyan kedvet kaptam hozzá, ezennel követem meg Mark Watney-t, bocsi haver, egy hős vagy és igazi túlélő!


Újraolvasnám: NEM

2017. december 3., vasárnap

Josh Malerman: Madarak ​a dobozban

Nem gyakran fordul elő velem, hogy Molyon a könyv olvasását elindítva a kommentszekcióban kitör az őrület. Valahogy nagyon sok figyelőmet megmozgatta a tudat, hogy a Madarak a dobozbant olvasom, sokaktól kaptam a biztatást a mielőbbi kritikára. Nem szándékozom csalódást okozni ebben az olvasóknak, és bár átérzem, miért kap ettől a könyvtől minden második ember fangörcsöt, sajnos nem állíthatom, hogy mindennel elégedett voltam.

Majdhogynem a szokásos felállással van dolgunk. Adott egy rém egyszerű, de zseniális koncepció, aminek igencsak hiányos a kidolgozása. Ez azért is különösen fájdalmas, mert betegesen vártam, hogy egy kicsit többet is megtudjunk a Lényekről azon kívül, hogy mi történik az emberrel, ha rájuk néz. Ezen kívül a lezárás sem volt kielégítő számomra, természetellenesnek, rosszul magyarázottnak tűnt számomra. A figyelőim felkészítettek rá, hogy a könyv több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, de nem számítottam ennyi logikátlan fordulatra. De most szólok: még mielőtt valaki emiatt csalódottá válik, kb. eddig tartott a negatívumok sorolása. :)



Ha van valami, amiben Josh Malerman kiemelkedőt alkotott, az pont az az érzés, ami ezt a könyvet horrorrá teszi. Temérdek jelenetnél majd' összecsináltam magam, rettegtem, ahogy a szereplők is féltek, izgultam Malorie-ért és a gyermekeiért, féltettem a ház lakóit - és az az egészben a legbetegebb, hogy még csak azt sem tudtam, mitől. A könyv egy adott szakaszáig fejben dolgozgattam összeesküvés-elméleteimen, sehogy nem akartam elfogadni a Lények létezését. Menet közben kapunk pár információmorzsát róluk, de túl keveset ahhoz, hogy kezdeni is lehessen velük valamit. Úgyhogy lépjünk is tovább!

A karakterek valójában itt sem sokkal többek egy-két tulajdonságnál, de a könyv szerkezete nem is nagyon engedett meg részletesebb ábrázolást. Főhősnőnkön kívül még Tom és Don személyisége volt jobban árnyalva, de pozitívumnak könyvelem el, hogy mégsem csak őnáluk pattog a labda. A többi mellékszereplőnek is bőven kijár a Lények által okozott szenvedésből. Ami hitelesebbé teszi a történetet. Úgy nagyjából rendben is vagyok a csapattal, Gery viszont mindenestül elgondolkodtatott. Úgy értem, tényleg kattantnak tűnt, de nem kevés ideig gondolkodtam az elméletén arról, ránézhetünk-e a Lényekre, avagy sem. Ez jó vitatéma lehetne, érdekelne is a véleményed, ha megírod kommentben!

Mindenkinek köszönöm a biztatást. Fogyatékosságaival együtt hihetetlen élményt adott a könyv, felborította a műfajban eddig szerzett tapasztalataimat, és kicsit talán az éjszakáimat is. Mert a sok horrortémájú játék miatt eddig sem szerettem a sötétséget - most már az ablakon se szívesen nézek ki.

Megjegyzés: Josh Malerman az édesanyjának ajánlja a könyvet. A főszereplő egy fiatal nő, aki szigorú szabályok szerint neveli fel a gyerekeit, kétes körülmények között is otthont teremt számukra, és tűzön-vízen át - ez utóbbit szó szerint! - óvja őket. Mit árul el ez Mrs. Malermanról? Jómagam az íróval együtt büszke vagyok rá.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Az ijedtség, a félelemfaktor, a karakterkidolgozás és a bámulatos írói stílus. És akkor még nem említettem a tökéletes letaglózottságot, amikor megtudtam, mit jelent a cím!

Újraolvasnám: NEM

2017. november 22., szerda

Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta

Szeretem ezt a szigetet, bár a képzeletemben sokkal gyérebben lakott település, mint az Maggie világában lehet. Sokkal ritkábban van beépítve, sok apró tanya fekszik egymás mellett és a kisvárost is körülbelül egy utcás macskaköves településnek látom, ahol a házak szorosan egymáshoz simulnak. Egy valamit biztosan tudok, sosem hagynám el Thisbey-t. Talán kis kiruccanásokat tennék, de élvezném ott az életet, a lovak ellenére is.

Kedves kis történet és nem igazán tudok belekötni, kivéve a lovakba. Igen, éppen a Capall Uisce-kbe. Nem tudtam befogadni őket és nem tetszettek ezek a lények. Nagyon nem. Talán, ha sárkányokon lovagolnának novemberben, vagy csak simán vad lovakon, amik lehetnek ugyanúgy veszélyesek, de sehogy sem tudtam megbékélni a tengeri lovak gondolatával, habár éppen ezek a lények adták az apropóját a regénynek, miattuk íródott meg. Kegyetlenek, fenségesek és annyira hihetetlenek, hogy számomra nem is léteztek. Na persze, A hollófiúkat, a Ley-vonalakat és az álomfiút meg simán bekajáltam! :D

Mint mondtam, kedves kis történet, amit akkor is élveztem volna, ha ezek a szörnyek nincsenek benne. Sőt, sokkal jobban! Mert megszerettem Finnt, Puckot, Seant és még Doryt is. Szimpatikusnak találtam George Hollyt és az volt a kényszerképzetem, bárcsak a szigetre költözne és gondoskodna az árvákról, hogy legyen egy riválisa Malvernnek, ténylegesen is, ne csak a nők körében. De a George Hollyk, jönnek, elvégzik a dolgukat, aztán tovább állnak. Akárcsak a Patrick Sullivanek.

Azt veszem észre, Maggie minden regényébe jut egy lázadó leányzó, aki nem szereti az igazi nevét és előszeretettel használja a becenevét, akad egy Gansey-hez hasonlatos zárkózott, hallgatag fiú, aki céltudatosan teszi a dolgát, de üvölt belőle a magány. Egy nagyobb testvér, aki alig van jelen a többiek életében, és egy kisebb, aki szinte nem evilági lénynek tűnik. Szinte könyvről könyvre találkozom velük, de úgy látszik, bevált ez a recept, mert élvezem és imádom ezeket a történeteket.


Maggie csodálatos mesélő, képes fenntartani az érdeklődést, képes egy olyan világot teremteni, amit látok a szemem előtt, ez az ő varázsa, amitől olyan népszerű író. De azért néha ő is belefut a bakikba, az olvasó éles szeme meg kiszúrja a logikátlanságot.

"Egyszer capallfogó portyán jártam, akkor fedeztem fel a sziklarajzot. Apály idején a barlang olyan messzire bevezetett a sziget alá, hogy az volt az érzésem, a másik végén jutok ki, ha még tovább megyek. Azután az ár olyan hevesen és hirtelen tört be, hogy csapdába kerültem. Órákig kuporogtam egy apró, sötét szirten, minden egyes hullám bőrig eláztatott. Alattam, valahol a barlangban, egy tengeri ló halk sikolyai és kotyogása hallatszott. Hogy ne essek le, végül a hátamra gördültem a szirten, és ott volt, magasan fölöttem, ahová a víz nem érhetett fel: a sziklarajz. Corrnál is ragyogóbb csődört ábrázolt, vörös színe alig fakult meg, hiszen a festéket nem érhette napfény. A lábához egy halott embert is rajzoltak; haja keskeny, fekete vonás, mellén vörös csík."

Volt egy aprócska problémám, nem tudtam elhelyezni időben a történetet, csak sejtésem volt róla, hogy mikor játszódnak az események. Nem voltak elektronikus eszközök, kütyük és egyéb haszontalan dolgok, amik alapján tudtam volna realizálni az évszámot, emiatt éreztem egy kis bizonytalanságot és ez el is vett az olvasási élményből, de még ezzel együtt is át tudtam adni magam a történetnek.

Néha éreztem egy kis frusztráltságot is. Szinte rá akartam ordítani a sziget lakóira, ha tudjátok, milyenek ezek a lovak, akkor abban az időszakban miért szálltok tengerre? Miért fordítotok nekik hátat? Ha négy ember kell megtartani egy lovat, akkor miért vagy olyan vakmerő, hogy egyedül ülsz a hátára? Ha annyi rémtörténet kering, mégis miért kínálod fel a nyakadat, te ütődött? Úgy látszik, most nehezen toleráltam a veszteségeket és a családi drámákat. Thisby kegyetlen vidék, de minden kegyetlenségével együtt egy olyan sziget, ami iránt vagy lojális vagy, vagy annyira nem tudsz megmaradni a hátán, hogy hajóra szállsz és többé vissza sem nézel. A Skorpió Vágta pedig, akár akarod, akár nem, része ennek a világnak, nem zárhatod ki. Ezek a lovak jelen vannak, akkor is, ha nem tudsz hinni bennük és akár még egy könnycseppet is képesek kicsalogatni a szemed sarkából.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Amit minden Maggie Stiefvater regényben szeretek, hogy varázslatos világot tár fel előttünk az írónő és képes arra, hogy berántson minket, részesévé váljunk a történetnek.

Újraolvasnám: IGEN

2017. november 15., szerda

Lewis Carroll: Alice ​Csodaországban

A vizsgáim után könnyű kikapcsolódást kerestem, és amikor Levandra azt ajánlotta, olvassam el az Alice Csodaországbant, azt gondoltam: ez eddig miért nem jutott eszembe? Valahol az egész életemet áthatotta ez a történet, a rajzfilmtől, a filmtől és Danny Elfman zenéjétől kezdve, az Alice: Madness Returns c. játékon át egészen a Mátrixból ismert hasonlatig. Lewis Carroll könyve a legtöbb multimédiás platformon feldolgozásra került, és túlzás nélkül kijelenthetem, bárkinek megemlítheted a címét, biztos, hogy valamilyen formában találkozott már vele. De mi teszi olyan mindent átfogóvá ezt a történetet?

Vannak könyvek, amik rendelkeznek a többrétegűség pozitív tulajdonságával. Pont, mint az ogrék! Ennek megfelelően maga a könyv is több szinten értelmezhető, ennél fogva az író szélesebb körben tudja elterjeszteni az üzenetét, sőt, olvasótól függően akár több üzenetet is. Arra akarok kilyukadni, hogy akik azt hiszik, Carroll elmebeteg, nézzenek magukba; ez csak egy lehetséges értelmezése Alice történetének! Másfajta tudatossággal olvasva a könyvet, előjöhetnek a további variációk is. Légy bátor, ne dőlj be az általános elgondolásnak!

Egy gyermek számára Alice története nem valamiféle neurózisról árulkodik, hanem egy gazdag fantáziával átszőtt álomvilágról. Az ő értelmezésük szerint teljesen természetes, ha valaki egy sütitől vagy egy italtól megváltoztatja a magasságát. Nekik játékot jelent beszélgetni a Fehér Nyúllal, és valószínűleg meg tudják mondani, mi a különbség a holló és az íróasztal között. A komoly, nyárspolgári felnőttek meghallják egy gyerek álmodozását, és az őrület egy tüneteként kezelik. A felnőtt és a gyerek ilyen irányú különbségét nemcsak ez a könyv neveti ki, hanem például A kis herceg is. Lelőttem volna a poént? Nos, igen: a könyv lökött szereplői a felnőttek kifigurázásait is jelenthetik.



Pont emiatt szerintem a könyv másik erős pontja a karakterábrázolás. A szereplőket értelmezhetjük a gyerek szemével nézett felnőttvilág karaktereiként is. Ott van például a hivatalnok, a karrierista, akinek fontos a munkája, ezért állandóan siet. A tudatlan zsarnok, aki gondolkodás nélkül képes bárkit félreállítani az útjából. Az okoskodó, aki túlagyal mindent, aki senkit nem ért meg, de akinek ugyanígy nem értik szavát. Vagy említsem meg a felelőtlen fiatalokat, akik számára buli az élet? Ezek mind-mind benne vannak a könyvben! Félsz szembenézni magaddal és elmebetegként kezeled a másodat, vagy rácsodálkozol a saját nem feltétlenül jó tulajdonságaidra és tanulsz belőlük? Mély filozófiai kérdéseimet tekintve én pl. valószínűleg a Hernyó vagyok. Máskor egy kicsit a Bolond Kalapos. Nem haltam bele a felfedezésbe.

Úgy gondolom, ez is egyike azoknak a műveknek, amiket legalább egyszer mindenkinek el kell olvasnia élete során. Ha nem az elvont filozófiai értelmezések miatt, csak azért, hogy újra gyereknek érezzük magunkat, akik számára nincs lehetetlen. Talán át tudunk emelni ebből az érzésből valamicskét a mindennapjainkba is.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A többszintű kommunikáció az olvasóval, a rejtett tartalmak és a karakterek, akik ugyanúgy lehetnek bolondos rajzfilm-figurák, mint a mindennapi élet görbetükrei.

Újraolvasnám: IGEN

2017. november 8., szerda

Ken Follett: Az idők végezetéig

Az erős falak is ledőlnek egyszer. Ennek a katedrálisnak a falai ledőltek, pedig úgy tűnt, ki fog tartani Az idők végezetéig. A helyszín Kingsbridge, csakúgy, mint az első kötetben, és az ott megismert szereplők leszármazottai a mostani hőseink. Kíváncsian vártam az ő kalandjaikat, de sajnos a várakozásaimmal ellentétben úgy érzem, ezúttal semmi újat nem kaptam.

A városban folyik tovább az élet a szokásos módon. Felvirágzott, terjeszkedett és ahogy kell, jönnek a problémák, a küzdelmek és a megoldások. A legnagyobb veszélyt ezúttal a pestis jelenti számukra, és emellett a már jól ismert belharcok, hatalmi drámák. A szereplők között szinte majdnem mindegyiknél felismerhető, az előző kötetbeli megfelelője, mintha csak egy reinkarnációs utazáson vennénk részt. Ennek megfelelően a problémáik, az életkörülményeik és a személyes drámáik is hasonlóak. Nehéz nem észrevenni Jack/Jankó/ és Merthin közötti párhuzamot, és ugyanezt Alina és Caris vonatkoztatásában is. Merthin életét is ugyanúgy megnehezítik ellenlábasai, ő is tesz egy hosszú külföldi utazást, ahol az építészmesterséget a tökélyre fejlesztve tér haza és aratja le a babérokat. Caris pedig nőként szinte ugyanúgy megküzd azért, hogy elismerjék a munkáját, mint annak idején Alina. Lényegében csak a szituációk lettek másabbak. Volt egy két pillanat, hogy úgy éreztem, nekem térkép, de legalábbis családfa kell ahhoz, hogy tudjam, most éppen melyik szereplő kinek a leszármazottja, de végül sikerült memorizálnom és helyére került ez az apróság.



A karakterekkel szinte kivétel nélkül minddel elégedetlen voltam. Nem szerettem őket. Nem volt szimpatikus Caris, Merthin, Ralph, Wulfric, Elfric, Alice, Godwyn, Philemon, Joby, Mair, Petranilla... Meddig soroljam őket? Inkább mondom, kiket szerettem: Thomas testvér, Mattie, Gwenda és Gwenda kisebbik fia, David, akinek nagyon kicsi szerep jutott, viszont a legnagyobb volt a szememben és rögtön a szívembe is zártam.

A könyv szerkezete könnyen tetten érhető. Egymást váltogatják a nyugodt pillanatok, amikor csendes mederben hömpölyög az élet Kingsbridge-ben, amikor egy keveset szemlélődhetünk, magunkba szívhatjuk egy darabkáját a kornak, a városnak, a díszletnek, hogy bele tudjuk képzelni magunkat; majd rögtön utána történik valami égbekiáltóan erőltetett bonyodalom, kiránt minket a békés városnézésből és próbáljuk követni az eseményeket. Ami egy középkori városban megtörténhetett, az ebbe a kötetbe is bele van erőszakolva, mint kötelező elem.

Ami az építkezést illeti, ebben a részben kaptunk egy impozáns hidat és Anglia legmagasabb tornyát, néhány problémás épület kijavításával együtt. Most is kaptunk magyarázatot egyes építészeti megoldásokról, ezeket a részeket nagyon élveztem. De még az építkezések körül is ugyanazok a problémák, intrikák fedezhetőek fel, mint Tamás mester idejében. Minden a pénz és a hatalom körül forog, kapzsiság bújik meg ostoba döntések mögött, de van úgy is, hogy gyávaság.

Inkább a város életéből szerettem volna többet látni, az épületeiből és a falak mögött élő emberekről.  Érdekelt volna még Mattie, a gyógyító asszony története, a kisebb falvak, mint például Gwenda szülőfaluja, ami számomra csak mézesmadzag volt, de nem elegendő.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: Az első kötet ami, ha nincs, ez sem születhetett volna meg.

Újraolvasnám: NEM

2017. november 5., vasárnap

L. J. Wesley: Afférok

Fun fact: a Windows a Creators Update óta nem tartalmazza a Paintet. A borító készítőjének érdemes lenne frissítenie a gépét és igényesebb rajzprogram után néznie.

Az idei év hajtása mellett a magam kárpótlására mostanában többnyire jó könyveket olvastam. Ideje volt már beesnie egy ilyen műnek is. Mondanám, hogy a molyos értékelések eltántorítottak az Afféroktól, de nem lenne igaz. Az alacsony százalékot látva és korábbi élményeim hatására mindenképp el akartam olvasni a könyvet, ha másért nem is, csak azért, hogy ilyennel is találkozzak. Nos, nem mondhatom, hogy csalódtam volna: pontosan ennyit vártam ettől a könyvtől.

Mielőtt a lényegre térnék, hadd szögezzem le: korábbi fogadalmamnak megfelelően sohasem húznék le egy könyvet csak azért, mert a tömegízlés szerint rossz! Mindig igyekszem objektív maradni, és annak megfelelően megfogalmazni a véleményemet. Itt sem lesz ez másként, azzal az aprósággal, amit Levandrán kívül kb. senkivel sem osztottam meg. Hónapokkal ezelőtt, amikor beütött a Colorcom-szindróma, írtam egy hosszabb bejegyzést a kiadóról és a körülötte lévő hisztériáról. Díjazom a kiadó üzletpolitikáját, véleményem szerint forradalmasítania kéne a hazai könyvkiadást, de amikor már az ötödik értékelhetetlen könyv reklámját láttam meg a Molyon, kezdeti lelkesedésem hamvába hullt. A cikkemben kiemeltem három könyvet - köztük az Egy űrállomás-takarító naplóját is. Meglehetősen vulgárisan írtam a Viscera Cleanup Detail és a Diaries of a Spaceport Janitor c. játékokból lopott koncepcióról, az általam olvasott részletekről és a borítóról, ami olyan, mintha Buzz Lightyear pörögne valami mosógépben, kezében ódivatú felmosóval. Saját magam iránti elítéltségemben végül publikálatlanul töröltem a cikket. Képzelheted, mit éreztem, amikor megláttam az író legújabb könyvét, amit a Colorcomtól függetlenül, magánkiadásban adott ki, ráadásul utóbbi elmondása alapján valami kihagyhatatlan lehetőség miatt. Nos, valami nagyon jó lehetőségnek kellett lennie, mert félig szerkesztetlenül, hibákkal tele, önmaga bevallása szerint is félkész állapotban adatta ki.

Tudom, hogy nem így írja a nevét, de hát na... :D 
Mivel molytársaim kritikái alatt az író néha önmagának ellentmondva próbálta menteni a menthetetlent, figyelembe veszem szavait, és azzal kezdeném: ez a mű nem regény, nincs benne se romantika, se szex. Hanyagolja a szépirodalmi stílust, és erősen kiemeli, hogy ez egy NAPLÓ (mert az írónk sajnos másféle írásmódra nem képes), és az emberek, persze, nem igazán tudják, hogy az milyen is tulajdonképpen. Röviden megválaszolnám a kérdést: számomra nem ilyen. A naplóban összegzem a gondolataimat, az említésre méltó életeseményeimet, amiket valamiért fontosnak tartok. Napló írásakor magát az írást használom ki, hogy rendezzem a fejemben lévő káoszt, és amikor később visszaolvasom, esetleg tanulhatok belőle, visszaidézhetem ezeket a fontos történéseket, újra átélhetem a megörökített pillanatokat. Nos, az Afférok sokban hasonlít ehhez, csak Martin, a delikvens a nőügyeit és kocsmatúráit tartotta fontosnak megjegyezni. Akkor mi a baj? Az, hogy Martin a végén még a pofánkba is vágja a magyarázatot, amiért az afférjait csokorba gyűjtötte, és ezzel a könyv már ki is lépett napló mivoltából.

Amikben bővelkedik a könyv, azok a hiányosságok (paradoxon). Nem beszélhetünk karakterábrázolásról, mert mindegyik szereplő tökéletesen összemosható. Az, hogy némelyek másként viselkednek, egy kérdés, attól még nincsenek egyedi személyiségjegyek, és erre az sem mentség, hogy ez egy... NAPLÓ. Nem beszélhetünk leírásokról, mert kb. minden helyszínt ugyanazokkal a szavakkal jellemez - de amúgy se tudna róluk részletesebben beszélni, hisz a történet teljes tartama nagyjából 85%-ban részeg volt, a többiben másnapos. De mindegy, mert ez egy... NAPLÓ. Ugyanakkor a történet javára kell írni, hogy legalább összefügg, pont azért, mert egy... NAPLÓ (zúzás ezerrel)! Mondjuk, egy naplóban nem biztos, hogy kétszer is leírom, hogy az ismerősöm él-hal New Yorkért. Feltételezem, szerencsétlen napló elsőre is megjegyezte...

Nos, nagy vonalakban ennyi. Úgy gondolom, ez az egész gyakorlatilag csak az író kísérlete volt, hogy kiemelje saját férfias mivoltát, mely szerint ő aztán akkora nőcsábász, hogy két mondattal leimádkozza akárkiről a bugyiját. Csak óvatosan, hölgyeim, egy igazi rosszfiú van köztünk! Ha az értékelések arányait nézzük, a csajozási tanácsok közkinccsé tétele kudarcba fulladt - bár az író azt is kiemelte, hogy szerinte a molyos kritikák túlzóak. Nos, köszönöm az előzetes ledegradálást, ezek után hadd ne érezzem rosszul magam, amiért elmondtam a véleményemet. Szóval, kedves Klaudia, nagyon hálásak vagyunk, amiért visszaterelted Wesley-t az íráshoz - Sarcasm Self Test complete. De ha kérhetném, inkább segíts neki más hobbit választani, ez ugyanis nem neki való. Adok is egy tippet: Photoshop...

Breaking: Alább a könyv legkiakasztóbb jeleneteit találjátok, amikre többnyire intenzív facepalmmal reagáltam. Nem nagy a SPOILER-veszély, de azért csak óvatosan!

Levandra értékelését pedig ide kattintva olvashatjátok!

Értékelés:

Koncepció: 2/5
Sztori: 1/5
Karakterek: 1/5
Leírás: 1/5
Írói stílus: 1/5

Ajánlom: 1/5





Erőssége: Nos... khm... ez így elég kínos...

Újraolvasnám: NEM