Sara Raasch: Jég, mint tűz

2018. február 16., péntek Nincsenek megjegyzések
Fülszöveg a képre linkelve!
Gyönyörű! Még mindig bámulok Sara Raasch megálmodott világán! A legjobban várt folytatás volt - most átvette a helyét a Holló a hollónak - és nem csalódtam benne, sőt! Talán még egy picikét jobban is tetszett, mint az első rész, ami szerintem annak is köszönhető, hogy ezt a kötetet már felnőttként írta meg. Bár egyes helységnevek még mindig irritáltak, de kezdem elfogadni, hogy hozzátartozik ehhez a történethez. Az első kötetnél szintén zavaró volt a rengeteg információ, szerencsére mostanra már nem kellett még azon is átrágnom magam, így sokkal élvezhetőbb volt a könyv.

Újabb gyönyörű helyszíneket jártam be és újabb izgalmas karaktereket ismertem meg. A cselekmény néha gyors volt és kevésnek éreztem a tartalmat, tovább elidőztem volna egy-egy helyszínen, szituációban, de a képi anyag mindenért kárpótolt. Sokszor voltam dühös Meira gyengesége, ügyetlensége miatt, de kellett, hogy a karaktere egy kicsit esetlen legyen, hiszen még gyerek, nem lehet erőskezű uralkodó, aki tökéletesen irányítja Télországot, minden probléma nélkül. Nyilván a nyomás is nagy rajta, bár ez a Meira kevésbé tetszett. Theron nem okozott meglepetést, valahol vártam is, hogy ez fog történni. Matherre nagyon büszke voltam, el is vártam tőle a lázadást, bár súlyos árat fizetett érte, de erős és következetes maradt, ami igazi hősi jellemvonás.

Szörnyű dolgok történtek velünk, és még mindig szörnyű dolgok történnek, és valószínűleg hátralévő életünk minden egyes napján szörnyű dolgok fognak történni velünk. Minket nem az határoz meg, hogy nem hagyjuk, hogy megtörjenek minket… hanem az, hogy nem hagyjuk, hogy uralkodjanak felettünk.


Az új karaktereket nagyon kedveltem, pedig általában nem szoktam örülni a felbukkanásuknak. Úgy érzem, olyankor az író már nem tud mit kezdeni a sztorijával, ezért így próbálja tartalmassá tenni azt, de itt és most a legjobb választás volt, tényleg színesebbé tették a történetet. Sokkal kidolgozottabbak voltak, mint az előző kötet karakterei, szerethetők, sőt, még vonzóbbak is, mint a főhős. Igaz, ami igaz, mellettük Meira eléggé halványnak tűnt. Ceridwen izgalmas, egzotikus szereplő, aki körül mindig történik valami, mozgatja, viszi előre a történetet, imádom a dinamikáját és akkor sem veszített vonzerejéből, ha éppen padlóra került; élethű ábrázolás, emberi reakciók, benne megvan az a bátorság, amit most hiányolok Meirából. Jesse is nagyon érdekes figura, sajnálom, hogy ilyen keveset láthattam belőle és nem volt ideje jobban kibontakozni, remélem, a következő részben többször látjuk, jót tenne a sztorinak. Az a fajta elnyomott karakter, aki le fogja törni a láncait és valami nagy dolgot fog véghez vinni, bízom benne, hogy ezt a lehetőséget nem fogja kihagyni az írónő. 

A lezárásnál valami hasonlóra számítottam, ezek alapján úgy érzem, egy nagyon izgalmas harmadik kötetet olvashatunk majd. Igazából nem lepett meg az ünnepségen zajló jelenet sem, vártam, hogy vissza fog térni a főgonosz, nagyon sok utalás és jel volt rá. Külön örültem neki, hogy megpillanthattuk Angra emberi oldalát és láthattuk az ő gyengeségét is. Félelme mindenkinek van, miért lenne ő kivétel?

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5






Erőssége: Még mindig a világábrázolás, egyszerűen olyan összetett és különleges, hogy lehetetlen megunni.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

2018. február 12., hétfő Nincsenek megjegyzések
Fülszöveg a képre linkelve!
Micsoda egy okosan kitalált disztópia ez! Túl azon, hogy mennyire megrázott ez a könyv, nőként milyen nehezen viseltem a szolgálólányok kiszolgáltatottságát, azokat a pillanatokat, amikor Fredé visszaemlékezéséből láthattam, hogyan vettek el a nőktől mindent és a valódi okok feltárásának ismeretében - mégis ámulok és bámulok e fölött a zseniális világ és mű fölött.

Annyi mindenre használták ürügyként a vallást, hogy teljesen hitelesnek találom, hogy a férfi politikai elit részéről jól megkomponált, alapos tervezés után az Úrnak "tetsző" fundamentumra építenek egy új kort, új világot. Hitelesnek találom, ez igaz, de korántsem megvalósíthatónak. Rengeteg a rés, és úgy gondolom, hogy egy ilyen állam születése Észak-Amerika területén teljesen kivitelezhetetlen lenne. Jó Atwood elgondolása, kiváló ötlet, de nem kivitelezhető. Talán egy Írországnyi szigeten, vagy Új-Zélandon, de még Ausztráliát is el tudom képzelni, de nem Amerikában. Oldalakon keresztül sorolhatnám az okokat, de nem fogok belemenni a fejtegetésbe, hogy miért nem tudom elfogadni, hogy a Gileád Köztársaság létrejöhetett. Ha már Orwell ihlette a könyvet, meg is jegyzem, hogy annak a disztópiának a létezését szemrebbenés nélkül elfogadtam, de egy kicsit túllicitáltnak érzem és kérkedőnek az írónő helyszínét. Magyarázatai számomra nem helytállóak, könnyen cáfolhatók, de összességében mindössze ennyi, amivel elégedetlen voltam.


Rendfenntartók, katonai ellenőrzőpontok, Szemek mindenhol. Mindenki figyel mindenkit, senki sem bízik a másikban és még a rendszert létrehozó politikusoknak is van félnivalójuk. A híradók megkérdőjelezhető katonai akciókról számolnak be, amikről gyanítható, hogy nem is léteznek, de a propaganda működik. Valóban? Fredé megkérdőjelezi, és én magam is, az olvasó, a kritikus szemével figyelve a rendszer buktatóit. Ugyan már, a mai kor szülötteit nem lehet átverni pár perces videóanyaggal! Ezen a ponton ijesztően kapcsolódik a történet az 1984-hez, az álhíradások szerepe viszont kissé nevetségesen hat Atwood világában, és éppen ettől valahogy mégis ijesztő. Ezt az utópiát élhetetlenebbnek találom, mint azt, ami megihlette. 

Minden hazugság. A legnagyobb a túlbuzgó vallásosság, ami a valaha látott legnagyobb álszent képmutatás. A Biblia mindenre ad magyarázatot, mentséget, csak a megfelelő értelmezést kell hozzá társítani és azt terjeszteni, míg végül mindenki bekajálja. Kivéve a rendszert létrehozókat, mert, ugye, pont ők azok, akik a Bibliát felhasználják céljuk érdekében. Valójában csak férfiuralmat akarnak, kiváltságokat maguknak, irányítható nőket és irányítható alacsony rangú férfiakat, aki nem juthatnak nőkhöz. Legkevésbé termékeny nőhöz! Mert ebben a megkomponált vallásos és prűdnek látszó társadalomban is van igény arra, hogy a férfinak több nő kell! Mert az otthon ülő, unalmas és sikeresen elnyomott feleség, akiben semmiféle szikra sincs, képtelen gyereket szülni. És már van is ürügy arra, hogy a férfi legálisan még egy nőt vihessen a házba, és okosan kitalálva elég gyakran cserélődik is az a szolgálólány, ha nem tud teherbe esni. Márpedig nem tud. De minden törvényes keretek között folyik, az asszony szája pedig be van tömve azzal, hogy cserében kap egy gyereket. Úgy, hogy a másiktól elveszik.

Jól ki lett találva a szolgálólányok piros ruhája, belemagyarázva a vér és az élet jelentését, holott mindenki tudja, hogy a piros ruha valójában mint szimbolizál! Apró kis utalás ott van mindenhol az írónő részéről, hogy nem kell ám bekajálni ezt a társadalmat, mert ugyanúgy hamis, mint a többi kitalált utópia. A keserű valóság, hogy Gileádban minden a pi... a nő körül forog. A szolgálólányok piros ruhás apácáknak álcázott örömlányok, csak éppen nincs tarifájuk.

Orwell művéhez hasonlóan itt is a legfelsőbb hatalom igényeit szolgálja az új rendszer, mindenki más feláldozható. Még a termékeny nő is. Ugyan, ki akart itt valójában gyereket? A nők, de nekik nincs szavuk. A férfiak egyszerűbb, felügyelhetőbb életet akartak maguknak, engedelmes feleséget és változatos szerelmi életet. Kisarkítva ez Gileád. Minden, ami veszélyezteti a rendszert, eltörölhető, likvidálható. Ha nincs fenyegető elem, hát előhúznak valahonnan egy ártatlant, ráfogják és nyilvánosan végeznek vele, hogy a fegyelem fent legyen tartva. Így működött ez valamennyi diktatúrában, "az Úr nevében", ámen.

Ne ragozzuk túl, olvasni kell! Gondolatébresztő könyv, remek vitatéma.


Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A világábrázolás, a finom utalások és az üzenet, amit magában hordoz.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Neil Gaiman: Sosehol

2018. február 7., szerda Nincsenek megjegyzések
Fülszöveg a képre linkelve!
Ha ezt a könyvet elolvasod, eztán biztosan nem tudsz úgy felszállni a metróra, mint előtte. A Mátrix óta piszkálja a fantáziámat, hogy a földalatti állomásain sokkal többnek kell lennie, mint amit látunk, a Kontroll pedig meggyőzött róla, hogy a nem használt járatok mélyén titokzatos alakok bújnak meg. Ennél fogva nem is volt nehéz befogadnom Gaiman Lenti Londonját.

Egyetlen dolog zavart, hogy a könyv elején nem tudtam behatárolni, hogy milyen évben, korszakban járunk. A fehér esernyő a metróhálózat térképével pedig teljesen összezavart. Mégis, ki ad a barátjának fehér esernyőt? Egy férfinak? Szerencsére végül a műanyag troll babákkal és a számítógépekkel helyére kerültek a dolgok, de nem esett jól az a pár oldalnyi bizonytalanság.

A Sosehol sokkolóan hat a fel nem készült olvasóra. Olyan dinamikával törnek elő a lapok közül a karakterek, hogy csak pislogni vagy képes. Igazi Gaiman-valóság, ontja feléd lehetetlen alakjait, és lehet, hogy még az utolsó oldalnál sem térsz magadhoz a megrázkódtatástól. Patkányszavúak? El tudod képzelni, hogy mély tisztelettel viselj a patkányok felé és még beszélni is tudj velük? Hogy a lenti világ legmenőbb bérgyilkosai két ütődött alak? Hogy van egy lány, aki bárhol, bárhova képes ajtót nyitni? Na és meghalni sem olyan egyszerűséggel halnak meg, mint a Fenti Londonban élők. De ami a legmeghökkentőbb, hogy a legócskább holmik a legértékesebbek, szóval, ami kacatot csak fel tudsz halmozni, mielőtt elindulnál a Lenti Londonba, tedd meg haladéktalanul! Király lehetsz, bár a túlélési esélyed csekély, ha nem fogadsz magad mellé egy testőrt, aki remélhetőleg nem megvesztegethető.


Ez a könyv egy szürreális urban fantasy. Egyre több urban fantasynek ad otthont London, aminek szívből örülök. Olvasóként már nagyon unom az USA-ban játszódó történeteket és jó tudni, hogy rajta kívül is vannak helyszínek, szerethető, jól eladható díszlettel. Mi az hogy! London fő erőssége éppen történelmi mivolta, vénsége, amit a Lenti Londonban előszeretettel emlegetnek. Még ha annyira lehetetlen és élhetetlen is. Nem tudtam elképzelni, hogy akár egy pillanata is lehajthatnám a fejem a párnámra, ha abban a világban élnék. Zaklatott hétköznapokat élnék meg ott, ki tudja, mikor ébredek úgy, hogy éppen egy tőrt szorítanak a torkomnak? De volt azért kellemes oldala is a lenti világnak. Például a Lebegő Vásár. Szívesen shoppingolnék egy ilyen helyen, de nem is a vásárlás a lényeg, hanem a részvétel. Ez egy olyan esemény, amin feltétlenül ott kell lenni. Szóval ki ne hagyjátok, ha odalent jártok!




Furcsa szerzetekben sincs hiány. Imádom Gaiman karakterábrázolását. Rémesek, viccesek és esetlenek. Nem lehet utálni őket, annyira lehetetlen alakok. Islington? Hogy egy londoni metrómegálló neve? Dehogy is! Ő egy angyal. Egy egészen különleges angyal, akinek léptei nyomán fellobbannak a gyertyalángok. Vadász pedig az egyik legkiválóbb harcos szerte Lenti Londonban, ami azért is meghökkentő, mert nő. Croup és Vandermar neve pedig egy egész intézményt jelöl, már amennyiben intézményesíteni lehet két bérgyilkost. Valahogy mindig egy magánnyomozóiroda jutott eszembe, valahányszor ők voltak a színen. Eléggé groteszk elképzelés, de imádtam ezt a merész és egyben szemtelen húzást az írótól.


A Sosehol kimondottan felnőtteknek szóló mese. Gaiman életrajzában is olvashatjuk, milyen hatással volt rá az Alice Csodaországban, és kedvenc gyerekkori könyvei között is meséket találunk, mégis, ez a mese most nem gyerek kezébe való.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5






Erőssége: Mit mondjak? Erőssége Neil Gaiman. Merész, pofátlan, szürreális, nem tucat mű.


Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Scar, a Második Eljövetel

2018. február 4., vasárnap Nincsenek megjegyzések
Könyveink mögött rengeteg olyan történet van, amit még senki sem mondott el. Válasz nélkül maradt kérdések, megmagyarázatlan utalások, különös jelek és véletlen egybeesések. Mit rejtenek valójában kedvenc olvasmányaink? Mi rejlik egy történet hátterében? Mi az, amit minden olvasó érez, mégsem írt róla még senki? Ezennel bemutatom a Könyvvadászok új, egyedi sorozatát, ahol felgöngyölítjük a lezáratlan kérdéseket, válaszokat keresünk a megmagyarázhatatlanra, és felderítjük a könyvek mögött rejtőzködő igazságokat. Ismerjétek meg a Sztoriteóriákat.

Debütáló bejegyzésként pedig egy olyan könyvet választottam, ami e tekintetben több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Szivárgó sötétség On Sai vallásos sci-fi sorozata, melyben a központi, szélsőséges keresztény szál mellett még számos vallási, filozófiai mondanivalóval találkozhatunk. És mindennek közepében ott van valaki az egyetlen igaz Isten képviseletében. Valaki, aki naivitása és butasága ellenére képes szembeszállni a Gonosz erőkkel. Az egyetlen, aki közelebbi kapcsolatban áll a Legfelsőbb hatalommal, mint bárki a szereplők közül, mégis olyannyira emberi, esendő és törékeny mint... mint Jézus volt? Elképzelhető, hogy Scar a Második eljövetel? Olvass tovább, és megtudod a választ.

Tovább olvasok »

Josh Malerman: Ház a tó mélyén

2018. január 31., szerda Nincsenek megjegyzések
Fülszöveg a képre linkelve!
Lehet beszélni a szerelemről? Persze, lehet, de... Annyira mély, annyira intim és ahány, annyiféle. Lehet és kell-e egyáltalán definiálni? Érteni kell, érezni, vagy megélni? Nem beszélni róla, nem kérdezni.
"Semmi hogyan vagy miért."
Nem akarom tudni, miért szeretlek - szeretlek és kész. Nem akarom tudni, hogyan történt - megtörtént. Semmi agyalás, semmi magyarázat és semmi metafora. Mert van, amit nem lehet elmondani, van, amit képtelenség megfogalmazni és leírni, mert bátor vállalkozás ezt úgy megtenni, hogy minden ember és minden szerelem más. Teljes képet lehetetlenség festeni róla, hogy mindenki értse, valami hozzá hasonlót pedig mi értelme van? Nem lesz tökéletes, nem lesz igazi és nem lesz érthető.

A félelem sem. Lehúz, magába ránt, kicsúszik a lábad alól a talaj. De amikor vakmerően nekivágsz a harmadik, eddig ismeretlen, titkos tónak, hogy felfedezd, mit rejt, még nem érdekelt mindaz, amit ott találsz, nem érdekel az odavezető út; az alagút falán rikító, obszcén figyelmeztetések sem. Vigyázz! Nem hallgatsz rá, mert hajt a kíváncsiság, tovább evezel, túl a biztonsági zónán, elhagyod a második tavat. Vállalod a kalandot. Csak akkor ijedsz meg, amikor már a lelked a tét és rájössz, sokkal sérülékenyebb vagy, mint gondoltad. Még eldöntheted, alámerülsz? Vállalod? Bármi lesz is? De viszed magaddal a kételyt is. A kétely beférkőzik, megfeneklik, belakja magát. Mint a Ház a tó mélyén. Nem kellene ott lennie, de úgy van jelen benned, mintha mindig is ott lett volna.



Miért éppen egy ház a tó mélyén? Lehetne egy feneketlen, sötét, felfedezésre váró barlang is. Lehetne egy vad folyó is, amin sodródunk, vagy az óceán közepén ringatózó tutajunk. Bármelyikre is bíznánk magunkat, a félelem ott lesz az ismeretlentől. Ahogy a szerelem is félelmet ébreszt bennünk. Elveszítjük az ellenőrzést az érzelmeink felett, félünk az új, eddig nem tapasztalt mélységtől, érzelmektől, de leginkább attól félünk, hogy elveszítjük magunkat és többé már nem leszünk ugyanazok.

A szerelem mindenkinek a magáé, és ezért volt unalmas ez a könyv. Oldalról oldalra próbálja magyarázni, hogy ne firtassuk, csak merüljünk el benne és fedezzük fel. És oldalról oldalra győz a fiatalok kíváncsisága, ami még csak nem is valóságos - hogy lenne valóságos, ha a karakterek sem életszerűek? Hé, srácok! Ti komolyan az eddigi randijaikról beszéltek a következő jelölttel való első randin? Amélia, a gyönyörű neveden kívül mást sem tudok rólad, csak azt, hogy vakmerő vagy. James, a kőműves dekoltázsodon túl annyit láttam belőled, hogy egy kissé nyámnyila vagy. Olyanok vagytok, mint a hideg tóvízben úszkáló halak, minden érzelem nélkül és egy nap kitaláljátok: legyünk szerelmesek! És azt játsszátok, hogy szerelmesek vagytok. Mikor estetek szerelembe? Amikor képletesen fedeztétek fel egymást a tó alatti házban, ahogy újabb és újabb ajtókat nyitottatok ki, és az író által unalomig ismételt leírásokon keresztül szemlélhettük, hogyan válik ismeretségetek szerelemmé? Milyen színű Amélia szeme? Hogyan eszi a pizzát? Mi a kedvenc filmje? Milyen James bőrének az érintése? Mi a kedvenc könyve? És milyen az, amikor csak fogjátok egymás kezét? És akkor kitaláljátok, hogy holnap meg fog történni. Ott lent, a víz alatt. És megtörténik, elveszítitek a szüzességeteket, és vele együtt egycsapásra el is romlik minden. Győzött  a kíváncsiság. Csak halkan jegyzem meg, hogy James testnedvei vízben való lebegésének a metaforáját már nem tudtam értékelni.

James és Amélia párbeszédei üresek. Az elhangzott szerelmi vallomásokat nem tudom elhinni. Nem érzem át a félelmüket, amit a merülés és a víz alatti veszélyen keresztül kellene megélnem. Nem félek. Pedig víziszonyos vagyok és undorodom a halaktól. A döglött halaktól, amik gülü szemmel merednek rám, még inkább undorodom. De nem érzem. Nem fuldoklok, nem fojtogat, pedig valami ilyesminek kellene lennie a szerelem fullasztó érzéseinek, ami eluralkodik rajtam. Nem tolul véremben az adrenalin és azt sem hiszem el, hogy a két főhős rettegne attól, hogy belépnek egy víz alatti házba, ami sok-sok veszélyt rejt magában. Amúgy hogy bírták ennyi ideig levegő nélkül? Hogy tudtak ennyi mindent felfedezni egyetlen lélegzettel? Úgy, hogy ott lüktet ereikben a félelem? Sok helyen sántít ez a metafora. Hogy jutottak el ilyen mélységekig? Nem igazi mélységig, mert ezt sem hittem el. Ha két ember ilyen szinten elmerül egymásban, az jó, nagyon jó. Én is csak lebegnék a tutajon a víz felszínén és fognám a fiú kezét. Az egyetlen dolog, amitől félnék, hogy elveszítem őt. Ezek ketten meg csak megkarcolták a szerelem felszínét, nem hiszek a mélységben, amit megjártak, nem hiszek a félelmükben sem, nem hiszek a szerelmükben.

Josh Malerman nem tudott meggyőzni.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 2/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5







Erőssége: A vízalatti ház ötlete, de azt hiszem, jobban tetszett volna, ha egy másik sztorit ír köré.


Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Vivien Holloway: A hóhér kötele

2018. január 23., kedd Nincsenek megjegyzések
Egy sorozatnál szinte mindig ébrednek elvárások az olvasóban. Ahogy halad előre a történet, és ahogy válnak életed részévé a karakterek, úgy alakulnak a te fejedben is a történet lehetséges kimenetelei. Az író viszont nem tud és nem is akar megfelelni mások elvárásának, mert az ő fejében egy egészen más sztori alakul. A rajongók szerencséjére. Igazából nem is tudom, mire számítottam ennél a résznél. Törvényszerű volt, hogy legyen egy negatív szereplő, amit az előző részben meg is kaptunk Tony személyében, és az is, hogy fennálljon egy konfliktushelyzet, ami ne csak Winie és Will szópárbajában merüljön ki. Tonynak köszönhetően ez is elérkezett a Langton-család eddig "nyugodt" életébe.

A váltott szemszög szükségszerű volt, hiszen a börtönben lévő Winie nem mesélhet nekünk arról, hogy mi történik éppen a családban. Ahhoz, hogy a könyvben tartalom is legyen, Vivien Holloway-nek Will szempontjából is kellett írnia. Viszont annyira Winie rajongó vagyok, hogy az úri fiú karakterével és az ő szemszögével nagyon nehezen tudtam azonosulni. Nyilván Winie túl erőteljes személyisége mellett nehéz is lehetett volna alkotni egy másikat, ami ugyanúgy magával ragadná a figyelmet, de mégis elkülöníthető.

Irigylem a Langtonok higgadtságát, ahogy kezelték Winie bebörtönzését, és csak a cselekvésre, a megoldásra koncentráltak. Finoman árnyaltan megfigyelhető minden családtag aggodalma, de nem ezek a domináns érzelmek. Talán én kicsit hiányoltam is a kétségbeesést és a könnyeket, egy kicsivel több drámát igényeltem. De, a fenébe is, a Langtonokról beszélünk, mindenre találnak megoldást!

Lehet, hogy én fogtam rossz pillanatban a könyv olvasásához, vagy túl fáradt voltam, de kevésnek éreztem a humoros riposztokat, amiket annyira megkedveltem, vagy csak kevésbé voltam rájuk hangolódva. Emiatt maradt bennem hiányérzet.

Félelmetes az új szerkezet, én inkább, biztos, ami biztos, bedobnám egy tűzkatlanba, nehogy eszébe jusson valami gonosz antihősnek megszereznie. Miután Will visszament érte és megszerezte, már várható volt, hogy mi lesz a megoldás, de kellett, hogy szerepet kapjon a könyv fontosságának kiemelése és bevezetése a történetbe. Szépen megkomponált felépítés. Igazából a tolvajkulcsra szavaztam volna, de nem tudtam elképzelni, hogy Winie nélkül éljék tovább az életüket a Langtonok abban a nagy házban, aminek a hangulatát annyira imádom, és akkor ezzel le is lehetett volna zárni a sztorit. De szerencsére nem így történt!

Megjegyzés: Alig várom, hogy valaki jól bemosson Tonynak.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: Nekem egy új világban mindig az apró részletek azok, amik csak úgy berántanak a történetbe. Vivien Holloway-től mindig megkapom ezeket a fontos apróságokat is, amitől igazán magával ragad a hangulat.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Emma Donoghue: A cafka

2018. január 19., péntek Nincsenek megjegyzések
Lehangoló és nagyon sötét. Aki ezt a könyvet a kezébe veszi, annak számolnia kell vele, hogy nem egy vidám történetet fog olvasni. Mary Saunders a XVIII. század egyik hírhedt alakjaként vonult be a történelembe, aki alig 16 évesen bitófán végezte. Emma Donoghue-t az ő története ihlette, bár amit a korabeli gyilkosság köré szőtt, kitaláció, ennek ellenére szép számmal szereplenek valós személyek is a regényben.

A korabeli Anglia szépen lett ábrázolva: ködös, nedves, rideg és élhetetlen. Érezni azt a küzdelmet, ami az életben maradásért folyik, a társadalmi elhatárolódás, a szegénység, nélkülözés és a betegségek miatt. A mai világból visszatekintve abba korba, kicsit hihetetlennek, felfoghatatlannak és emészthetetlennek tűnik. Az emberiség egyszerűsége, műveletlensége szinte arcul csapja az olvasót, szinte nem is kételkedik benne, milyen könnyen és gyorsan el lehet jutni a bitófára, kiszorulni a társadalom peremére, és ha egyszer oda jutott valaki, nincs visszatérés. Kegyetlen világba kapunk betekintést Donoghue által, bár úgy érzem, néhol szándékosan utazik a hatásvadász kifejezésmódra, mi által érthetőbbé szeretné tenni, hogyan jut el egy fiatal lány a romlásba. Túl kegyetlen, túl egyszerű és túl gyors. Nincs megértés, nincs szeretet, az emberek mintha szív nélkül élnének és közönnyel tekintenének a világra. Számomra nem elfogadható Mary zuhanása, nekem túl kevés volt az előtörténete, az életkörülmények, ami az első botlásához vezettek. Túl bugyuta kis teremtésnek lett ábrázolva, bár ki lett hangsúlyozva, mennyire kiváltságos helyzetben van, amiért iskolába járhat. A szándék, hogy éppen a kiváltságos helyzete és a kicsit jobb lét megléte miatt lett volna elégedetlen sorsával, csak nagyon döcögősen jött át. Kicsit túlmagyarázott, helyenként pedig kevés volt az indok a sorsforduláshoz.

A karakterek ridegek és szívtelenek. Mintha a mély érzések és a szeretet hiányzott volna az akkori emberektől. Őszinte érzések, empátia csak alig akadt. Doll karaktere akár még szerethető is lehetett volna, de túl halványra és érdektelenre sikeredett. Szerette Maryt, de ezt szinte alig nyilvánította ki, a szeretete mögötti érzéseket nem láttam, nem éreztem, nem hittem el. Úgy általánosságban is elmondható, hogy a karakterek nem szerethetőek, túlságosan tárgyilagosak, szubjektívek, ridegek, viszont kellően elhatárolódnak egymástól. Maryvel nem lehet azonosulni, sem megérteni, ami ezért is hiba, mert egy ilyen könyv megírásánál elvárás, hogy a főhős tettei, útja, döntései, érzelmei valahol elfogadhatóak legyenek.

Mégis, miért tetszett a könyv? Mert hatással volt rám, mert felpiszkált, elgondolkoztatott, és mert belerántott egy másik világba az írónő. Néha felidézte Zola Nanájának világát, bár ez a könyv sokkal sötétebb és a végkimenetele is mélyebb mocsárba rántja magával az olvasót, hogy szinte fuldokol a nyomasztó érzéstől.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5





Erőssége: A sötét, komor hiteles világábrázolás.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »